Irene M. Pepperberg: Alex meg én

Sohasem könnyű a berögződésekkel szembemenni, a radikális gondolatokat mindig is kétkedve fogadta a tudóstársadalom. Gondoljunk csak arra, hogy Kolumbuszt kinevették amiatt, hogy nyugati irányba hajózva akart keletre eljutni, és száz évvel később tudósok tucatjait küldte máglyára az inkvizíció azért, mert azt állították, hogy nem a Föld a világ középpontja.

Az etológusok (viselkedéskutatók) körében egészen az 1980-as évekig masszívan tartotta magát az az elképzelés, hogy összetett, analitikus gondolkodásra és komplex érzelmekre kizárólag az ember képes, az állatok nem. Őket legfeljebb élő automatáknak tekintették, akik a cselekedeteiket ösztönösen, vagy egy megtanult séma alapján végzik, mindenféle értelem nélkül. Ma azonban ennek már az ellenkezőjét valljuk, és ebben a szemléletváltásban nagy szerepe volt Irene Pepperbergnek és afrikai szürkepapagájának, Alexnek. Az Alex meg én kettejük életrajzi regénye.

A vicces és meghökkentő történetek olvasása közben az is kiderül, hogy az élet bizony a lehetőségek országában sem mindig fenékig tejfel. Az első időkben, amikor 1977-ben Irene megkezdte kutatását, különösen azért akadt sok nehézsége, mert vegyész volt, nem pedig biológus vagy pszichológus. Irene gyakran küszködött anyagi gondokkal, folyamatosan kilincselt a különböző kutatóintézeteknél és egyetemeknél támogatásért. Irene a könyvben több alkalommal is ír ezekről a nehéz időkről:

Alex meg én olyanok voltunk a Purdue-ban töltött több mint hét év alatt, mint holmi csavargók. Csak hurcolásztuk kevéske kis holminkat az egyik ideiglenes laborból a másikba, míg állandóan végleges helyet kerestünk magunknak. Soha nem találtunk.

Ám a sok nehézség eltörpül amellett a sok öröm és izgalom mellett, amit az Alexszel való kutatás jelentett. Gyorsan megtanult felismerni tárgyakat, színeket és anyagokat. Képes volt számolni és megtanulta az azonos, különböző, kisebb, nagyobb és semmi fogalmát, ráadásul ezeket egymástól függetlenül, új tárgyakra, helyzetekre is tudta alkalmazni:

Már bebizonyítottuk, hogy Alex helyesen tud megnevezni tárgyakat, amire nem tartották képesnek; hogy helyesen ismeri fel a színeket, amire nem tartották képesnek; és hogy funkcionálisan használja a „nem”-et, amire szintén nem tartották képesnek.

De ha „mindössze” erre lett volna képes, talán nem is lett volna ilyen érdekes a vele való munka. Alex tudatosan arra használta a nyelvet, amire való – kommunikációra. A kísérleteken kívül is folyamatosan beszélgetett az emberekkel. Nyilvánvalóan tisztában volt a szavak jelentésével: amikor diót kért, és banánt kapott, a banánt dühösen a földhöz vágta, és ismét diót kért. Gyakorta megviccelte a vele dolgozó kutatókat azzal, hogy szándékosan rossz választ adott a kérdésekre. Mi ez, ha nem a gondolkodás megnyilvánulása? A laborban ráadásul egyértelműen ő volt a főnök:

A diákok sokszor azon tréfálkoztak, hogy ők valójában Alex szolgái, mivel állandóan ugráltatta és utasítgatta őket. Az új diákokkal szemben egyenesen könyörtelen volt. Az egész kérés-címke repertoárját bemutatta ilyenkor: „Kérek kukorica... kérek dió... akarok menni vállra” (...) A szegény diák kénytelen volt fel és alá rohangálni és megfelelni minden kérésnek, mert ha nem tette, később soha nem tudott Alexszel együtt dolgozni.

Alex 31 éves volt, amikor 2007-ben eltávozott ebből a világból. Még aránylag fiatal volt, és ki tudja, mire lett volna képes ez az okos madár, ha még húsz évig él? Ennek ellenére alapjaiban rengette meg az állati elméről alkotott képünket, és ezzel párhuzamosan (más tudományágak segítségével) azt is tudatosítottuk, hogy mi emberek nem vagyunk kivételezettek. A könyv záró fejezetében Irene így ír erről:

Alex megtanított rá bennünket, hogy a természet részei vagyunk. A „különállóság” gondolata roppant veszélyes illúzió volt, amely úgyszólván törvényesítette a természeti környezet – az állatvilág, növényvilág, ásványi anyagok – teljes kifosztását, minden következmény nélkül.

Ki tudja, mennyi csodálatos dolgot láthattunk volna még az Alex elméjére nyíló ablakon át, ha velünk marad? Mindenesetre ő hagyta rám azt a hatalmas ajándékot, amely valaha ismert és elfogadott volt, de mára feledésbe merült: a természet egységes mivoltát és azt, hogy mi is részei vagyunk.